Befejeztem

Sziasztok!
Mindenkitől bocsánatot szeretnék kérni. Végleg bezárom az összes blogomat. Köszönöm szépen, hogy eddig velem tartottatok és olvastátok az írásaimat. Sokat jelentett :)

~ Letter 1 ~

*Sehun pov*

- Megkaptam az öreg leveleit - dobtam legjobb barátom asztalára a kupacot.

- Miért érzem azt, hogy valami böki a drága csőrödet? – matatott továbbra is a roskadozó könyvespolcokon.

- Ha vennél egy pillantást a feladóra… - tettem karba kezeimet, és durcásan szuggeráltam Luhant, hogy végre, teljes figyelmét nekem szentelje.

- Jól van, jól van, csak adj egy percet – sóhajtott, majd asztalához ülve, kinyitott pár könyvet a megfelelő oldalon. Ezek után, gondosan könyvjelzőket helyezett el a lapok között.

- Még ma, ha lehet – morogtam.

- Már nézem is – nyúlt a levelekért – Kwon Cho Hee, Franciaországból… Ki ez a nő? Talán a felesége? – tette fel az agyamban már régen megfogalmazott kérdéseket.

-  Passzolok – ültem le, elkeseredésemben – Fogalmam sincsen, ki lehet. Nem akarok turkálni az életében, nem fogom elolvasni ezeket a leveleket – böktem a kupac felé.

- És ha valami fontos mondanivalója van? Szereted a történeteket, rendező vagy, nem? Itt az ideje keresni egy True Story-t! – mosolygott bátorítóan barátom.

- Hát hogyne! Luhan, ez lenne az utolsó dolog az életben, amit megtennék – kezdtem el masszírozni halántékomat.

- Miért? – tette fel a világ egyik legbonyolultabban megválaszolható kérdését. Igaza volt, már régen egy forgatókönyvet kellett volna összehoznom, ezekből a papirkákból, de mégsem tettem.  Valami visszatartott, talán az igazság… Ha valami olyat tudok meg, amit nem akartam, ha a levelek olyan titkokat őriznek, amilyeneket nem tudnék elviselni.  Féltem a semmitől.  Semleges pillantásokkal, újra Luhanra néztem.

- Keresd meg az elsőt –talán mégis csak lesz belőle valami…

 - Még mielőtt elfutnál a levéllel, és egy sarokban kuporogva olvasnál, nem akarod végignézni az idei jelentkezők listáját?

- Te vagy a tanár, és nem én. Különben is, miért egy középiskolai oktató kezeli az egyetem felvételiét? – húztam fel a szemöldököm.

- Mert az alapszakosokat végül megkaptam, de már mondtam te barom. Látom, mennyire figyelsz rám – forgatta meg szemeit, és nekem vágott egy kisebb szivacsot.

- Jól van, na! Kiment a fejemből tanár-úr – gúnyolódtam- Van valaki érdekes legalább? – vonszoltam magam az óriási íróasztalhoz, és egyszerűen ráültem. Kezembe fogtam a jelentkezési lapokat, és lapozgatni kezdtem. Addig pörgettem, amíg egy nagyon ismerős címen meg nem akadt a szemem.

75115 Ile-de-France, Paris

- Luhan, szerintem engem kergetnek a Francia emberek – néztem nagy szemekkel barátomra, aki csak értetlenül vizslatta tekintetemet. Átnyúltam a hosszú asztalon, és a levelek tetejéről levettem a képeslapot.  A cím majdnem hajszálpontosan ugyan az volt. Csak egy szám volt kifogásolható.

- Külföldről csak ez a lány jön? – dobtam elé az „aktát”.

- Kin Jin Ah, grafikus tanuló lesz, ha felvesszük…- olvasta fel az adatait- Anyja neve Kim Haneul, az apa ki van húzva, valószínűleg elváltak. Áprilisban született, egy napon velem, a párizsi Művészeti Szakközép Iskolában végzi a tanulmányait. Nem hiszem, hogy bármi köze lenne Mr.Byun-hoz, vagy az elméleti feleségéhez… - rakta vissza a pakli közé.

- Szóval muszáj lesz elolvasnom azokat – sóhajtottam, majd lebiggyesztett ajkakkal, újra a kényelmesnek tűnő, fekete ülőalkalmatosságban kötöttem ki.

- Itt van a legkorábbi, kezd el olvasni, ha meg érdekel a többi, akkor nyugodtan olvasd el őket. Most már senki nem tiltja meg neked – veregette meg vállamat, majd kibattyogott az irodájából.

Bizonytalanul kezdtem kibontani a borítékot, a végén már olyan lassúsággal pepecseltem vele, hogy egy lajhár is megirigyelné azt a tempót.

-  Nézzük, ki volt ez a nő – motyogtam magam elé. Ám mielőtt bármit is elolvashattam volna, egy része a „történetnek” kiesett.  Lehajolva vettem észre, hogy ezt egy másik ember írta.

Drága Cho Hee!

Mélységesen sajnálom, hogy soha nem válaszoltam leveleidre. Nem szerettem volna, ha az életed rám pazarlod, hiszen mind tudtuk, te már soha nem jössz vissza hozzám. Szüleink ellenezték az egész kapcsolatunkat, miért is szálltunk volna velük szembe? Megszakítottam veled a kapcsolatomat, de a mai napig nálad jobban senkit nem szerettem...

Nem akartam tovább olvasni, nem akartam tudni mi történt. Ez olyan mintha egy könyvet hátulról kezdenék el olvasni.  Bár így legalább tudom, az öreg soha, egyszer sem válaszolt a hölgyemény leveleire.

Bűntudatot kezdtem érezni, nem az én dolgom volt, de úgy véltem tartozom annak a lánynak, aki most már valószínűleg egy öregasszony, annyival, hogy tájékoztatom Mr. Byun Baekhyun elhunyt.

A gondolatra újra elöntött a bánat. Mindegy mennyire volt bezárkózott, boldogtalan én szerettem azt az embert. Apám helyett apám volt… Könnyes szemekkel vettem elő egy új borítékot, és egy hozzá illő levélpapírt. Majd írni kezdtem.

Tisztelt Kwon Cho Hee!

Mr. Byun Baekhyun unokája vagyok. Kötelességemnek éreztem, hogy írjak önnek.

A nagyapám egy hónapja elhunyt. Őszinte részvétem. Nem tudom milyen kapcsolatban álltak, de véleményem szerint nagyon fontos ember volt ön a nagyapám számára.

Amennyiben a kézírásait vissza óhajtja kapni, postázom önnek.

Tisztelettel: Oh Sehun

-          Gratulálok Sehun! Egy értelmes sorod is alig volt ebben a szövegben… - morgolódtam – De legalább tájékoztatást kap

Sietősen írtam rá a borítékra a régi párizsi címet, majd a sajátomat.  Izgultam, nem tudhattam még él-e a nő, vagy ha netalántán elköltözött, akkor soha nem fogja megkapni írásomat. Végül leragasztottam a kis papírdarabot, majd a postára igyekeztem. Szerencsére épp elég időm volt feladni, hiszen az egyetemi órák nem várnak.

                                                                                                           ***

Napok teltek el, sőt hetek. Ezért azzal a hittel, hogy már senkinek nem kellenek a levelek, elővettem az utolsót.

 -  Kit érdekel, ha hátulról kezdem? – azzal fel is téptem a borítékot.

Kedves Baekhyun!

Ma lesz az esküvőm napja. Újra kezdés gyanánt írom az utolsó sorokat. Nem szeretnék fájdalmat okozni Jonginnak azzal, hogy még mindig utánad sóvárgok.

Tudom, te már nem szeretsz, lehet, már fel sem bontod az üzeneteimet. Fáj a szívem, hiszen te voltál az első szerelmem, és mégis elváltunk egymástól. Azt hittem örökre együtt leszünk, hittem benned és magamban.

Sajnálom, hogy így kell elválnunk egymástól.

Szeretlek!

-  Jó kis szerelmi story – amint meghallottam barátom hangját a fülem mellett ugrottam egyet.

-  Megijesztettél te barom! – bokszoltam bele vállába.

-  Csak meglátogatom az egyik segédemet – vigyorodott el gonoszul.

-  Nee! Pont én lettem a kis segéd? Miért? Vannak nálam jobbak is. Körülbelül ezer diák van itt rajtam kívül – hisztiztem.

-  Azért, mert kevesen lesznek. Csak pár diákot vettünk fel, és nem is azokra a szakokra, amelyekre jelentkeztek- húzta száját.

-  Gratulálok! –tapsoltam kettőt.

Hihetetlen volt, hogy egy gyerek jelentkezik az általa szeretett szakmára, erre egy teljesen mást kell elkezdenie.

-  Amúgy – húzta megint óriási mosolyra száját- jött a postád.

-  Ugye nem? – nagyon gyorsan kezdett verni a szívem, olyan látvány lehettem, mint egy kis iskolás, akit megpuszilt élete nagy szerelme.

-  De, itt van a levél, egyenesen Franciaországból – nyújtotta át a boríték nélküli lapot.

-  Te felbontottad? – ripakodtam rá.

-  Nyugi nem olvastam el. Csak a feladó felkeltette a figyelmemet – nevetett fel, majd hátra fordult, és indulni készült.

-  Most komolyan csak úgy elviszed a borítékot? – hitetlenkedtem.

-  Egy apró meglepetés, ne aggódj – ezek utána egy kacsintás kíséretében eltűnt.

-  Még, hogy meglepetés – sziszegtem.

~ Journal 1 ~

 * Jin pov * *Cho Hee pov *

-          -Anya!  - kiáltottam le a lépcsőn, miközben őrült módon rohantam lefelé, a nagyim naplójával a kezemben.

-          -Mit szeretnél? - fordult meg tengelye körül, kezét törölgetve a konyharuhába.

-          -Megtaláltam a nagyi régi cuccait, nálam maradhatnak? – néztem kiskutyákat megszégyenítően.

-          -Ha ennyire szeretnéd – mosolyodott el anya.

-          -Ez az! – ugrottam egyet, majd újból felrohantam.

A padlás sarkába gyömöszölt karton dobozt kihalásztam, majd még egy kört téve letrappoltam az ideiglenes szobámba.  A poros könyvecskét, letettem íróasztalomra, és elkezdtem olvasni.

 1947.december 27.

Kedves Naplóm!     
                                                                                          

Úgy gondoltam a mai nap, tökéletesen megfelel arra, hogy elkezdjek írni. Egy átlagos napnak indult, végül egy hihetetlenné vált. Az iskola lassú, érthetetlen óráit végig ülni, sokszor megterhelő és fárasztó. Viszont, ma valahogy mindenki életvidáman és gyerekesen viselkedett. Bár kicsit késett, de leesett az első hó. Gyönyörű volt. Ahogyan az óriási hópelyhek beterítik az eget, s földet, káprázatos. Éppen hógolyóztunk az osztálytársaimmal, amikor az egyik hó gömb, nem oda érkezett, ahová én akartam. Egy ismeretlen srác tarkójának csapódott… Iszonyatosan sajnáltam szegényt, mondjuk nagyon nevetségesen festett. Anya mindig arra tanított, hogy segítsünk másokon, és legyünk komolyak. Ebben az esetben, semelyikünk sem bizonyult az utóbbinak. Hangosan felnevettek barátaim, én pedig visszafojtottan kuncogtam párat. Mikor rádöbbentem, hogy az illető nem mozdul, elnémultam, és aggódva siettem felé. Mire oda értem, a srác már guggolt, hátulról nem lehetett látni, ám én tisztán és kivehetően, felfedeztem, hogy mi még visszakapjuk azt a hógolyót. Visszafelé kezdtem rohanni, de mind hiába. Akkora találatot kapott a hátam, hogy ijedtemben még meg is csúsztam. A többiek még mindig kacagva futottak az új támadó elől, én pedig egyedül maradtam, vele.

-          -Jól vagy? – nyújtotta kezét a fiú. Elfogadtam, meghajoltam, majd felnéztem, és egy hihetetlenül szép ember állt előttem. Arcom egyre csak vöröslött az idegességtől, pedig csak egy kacér fél mosollyal illetett.

-          -Igen, köszönöm szépen. Sajnálom, hogy eltaláltalak, véletlen volt – hajoltam meg ismét.

-          -Ne aggódj, semmi bajom – nevetett fel aranyosan - de legközelebb ne én legyek a célpont – dorgált meg.

-          -Igyekszem – fixíroztam, a majd tíz centis hóba süppedt, csizmámat.

-          -Nekem mennem kell, további jó mulatást! – emelte meg kalapját, s távozott.

Úgy éreztem, enyém a világ. Dübörgő szívem, vöröslő arcom, és remegő kezeim tudatták velem. Ő lesz az igazi. És tudod mit? Biztos vagyok benne! Nekem ő kell. Mostanáig az ő szeme, ajka, bőre mozgott a fantáziámban. A kölni, amit magára locsolt, kellemesen adta vissza saját bőrének illatát. Olyan sok mindent rögzített az agyam, hogy már csak pislogni tudok, meg persze írni. Muszáj volt mindezt leírnom, egy örök pillanat, amit soha nem akarok elfelejteni.

Tehát a nagyi első látásra belészeretett – mosolyodtam el, gondolatomon – akkor biztosan a nagypapa volt az. De ha jól emlékszem, ők az ötvenes évek elején kezdtek el ismerkedni…

Az első oldalon, ennek a dátumnak csak egy bejegyzése volt. Nem folytatódott, csak pár napra rá.

1948. január 1.

Kedves Naplóm!

Ma van Újév! A családom délelőtt ünnepelt, most késő este van. Azért nem írtam eddig, mert nem történt semmi érdekes. Ellentétben, a ma hajnali időponttal…

Szilveszterkor ugyancsak a barátaimmal voltam. Mivel idén lettem tizenhét éves, anya megengedte, hogy egy picit szórakozzak a többiekkel. Heenim volt a buli szervező, nála tartottuk az összejövetelünket. Én persze nem ittam, hiszen még mindig nem vagyok nagykorú. Táncoltunk, beszélgettünk, ettünk, ittunk. Voltak, akik bepróbálkoztak nálam, ám gyorsan elhessegettem őket, azzal a szöveggel, hogy „Már választott a szívem”.

Minden egyes éjjel, az ismeretlen hógolyóssal álmodtam, róla ábrándoztam.  Mikor az óra elérte az este tizenegyet, mindenki nekiállt készülődni. Kabátot és cipőt húztunk, végül kisétáltunk a Han folyó partjára. Onnan lőttünk fel tűzijátékokat. Egy idő után kezdtem fázni, így szóltam a többieknek, hogy hazafelé veszem az irányt. Óvatosan lépkedtem a talajba fagyott hórétegen, míg egy hirtelen mozdulat miatt el nem csúsztam. Furcsa mód nem éreztem fájdalmat, sőt még csak huppanást sem hallottam. Észbe kaptam és, megfordítottam fejem. Erősen szorított, nehogy lecsússzak a folyóparton. Gyönyörű keze engem tartott, és nem mást. Igen, ő volt az. Életem szerelme. Ott állt előttem, és megint csak a segítségemre sietett.

-          -Minden rendben? – szólított meg, szemeiben tiszta aggodalom csillogott.

-          -Igen, köszön szépen… megint – haraptam el a mondandóm végét.

-          -Megint? – csodálkozott, majd feleszmélt, és arcomból eltűrte pár izgága tincsemet – Már emlékszem! Te vagy az, aki nyakon dobott a múltkor – vigyorodott el. Fehér fogsora kivillant, és újból csak ámulatba ejtett szépsége.

-          -Igen – hajtottam le megbánóan fejemet.

-          -Miért járkálsz ilyen későn az utcán, egyedül? – vonta fel szemöldökét, és még mindig tartotta oldalamat, és karomat.

-          -A barátaimmal jöttem, de nagyon hideg van, és haza indultam

-          -El kellett volna valakinek kísérnie, egy ilyen gyönyörű lánynak nem lenne szabad egyedül mászkálnia – dorgált meg újból. Figyelmen kívül hagytam szidását, agyam, testem, lelkem újra kábulatba esett. Hiszen azt mondta… Gyönyörű vagyok.

-          -Közel lakom, és tudok magamra vigyázni – erősködtem.

-          -Ha te mondod kislány – engedett el, majd fejbúbomat megsimogatta.

-          -Ne..nem vagyok kislány! – mordultam fel, utálom, ha lekislányoznak. Olyan kényelmetlen érzés volt.

-          -Rendben, akkor hogyan hívhatom a hölgyet? – húzta félmosolyra száját.

-          -Kwon Cho Hee vagyok – hajoltam meg- és az urat, hogy szólíthatom? – vigyorogtam, mert egyszer az életben én is lehettem kacér.

-          -Byun Baekhyun a szolgálatára – tette meg az illedelmesség alapját.

Byun Baekhyun…Byun Baekhyun…Byun Baekhyun. Ezt a nevet soha nem akarom elfelejteni.

-          -Szóval Mr. Baekhyun, mi járatban erre felé? – érdeklődtem.

-          -Azért nem hinném, hogy ennyire öregnek látszom. Csupán a huszadik életévemet töltöm, kishölgy

-          -Akkor hogy szólítsam? Oppa? Netalántán használjam a Japán formalitást? – húztam az agyát.

-          -Tökéletesen megelégszem, az egyszerű Baekhyunnal . Viszont Cho Hee, itt lenne az ideje indulni. Elkezdett esni a hó – mutatott az utcalámpára, mely bevilágította azokaz az útszakaszokat, amelyeken már korom sötét lenne.

-          -Hamarosan jobban rá fog kezdeni, akkor meg tetőtől talpig vizesek leszünk – néztem rá kétségbeesetten.

-          -Hazakísérlek, ilyen esetekre találták fel az esernyőt, drága Chohee – villantotta meg újból, gyönyörű fogsorát.

-          -Köszönöm szépen – hálálkodtam.

Ahogyan megjósoltam, a hó másodpercek alatt kezdett szakadni. Óriási pelyhei mindent beborítottak, mint az első találkozásunkkor. Közvetlenül mellette sétáltam, egy esernyő alatt ballagtunk. Olyan érzés volt, mintha minket az ég is egy párnak teremtett volna. Büszke voltam magamra, hogy megtudhattam a nevét, bár ez igazán nem rajtam múlott.

-          -Itt is volnánk – állt meg a kapunk előtt.

-          -Hálás vagyok, amiért nem egyedül kellett idáig jönnöm. Tényleg féltem volna, ilyen sötétben egyedül haza jönni… - bágyadtam el.

-          -Ne nézz ilyen szomorúan, majd legközelebb is elkísérlek, hogy soha többé ne keljen félned – simított végig fejbúbomtól, nyakamig.

-          -Baekhyun – leheltem a fagyos levegőbe.

-          -Mennem kell, később találkozunk – intett, és már el is tűnt a hó függöny mögött.

Anyának és a többieknek nem szóltam Baekhyunról, hiszen biztosan leszidnának. Ezért ez lesz az én pici titkom. Byun Baekhyun életem egyetlen szerelme.

Mosolyogva olvastam végig az utolsó mondatot. Bár a gondolat, hogy nem nagyapa volt a nagyi első szerelme, furcsa érzést keltett. Mintha valami érdekes dologba ütöttem volna bele az orromat.  A naplót gondosan elzártam, az egyik kulcsos fiókomba, majd nekiálltam tanulni. Sok dolog várt rám, hiszen koreai egyetemre akarok jelentkezni.  Szerettem Párizst, de sokkal jobban vágytam haza. Oda, ahová én tartozom.