- -Anya! -
kiáltottam le a lépcsőn, miközben őrült módon rohantam lefelé, a nagyim
naplójával a kezemben.
-
-Mit szeretnél? - fordult meg tengelye körül,
kezét törölgetve a konyharuhába.
-
-Megtaláltam a nagyi régi cuccait, nálam
maradhatnak? – néztem kiskutyákat megszégyenítően.
-
-Ha ennyire szeretnéd – mosolyodott el anya.
-
-Ez az! – ugrottam egyet, majd újból felrohantam.
A padlás sarkába gyömöszölt karton dobozt
kihalásztam, majd még egy kört téve letrappoltam az ideiglenes szobámba. A poros könyvecskét, letettem íróasztalomra,
és elkezdtem olvasni.
1947.december 27.
Kedves
Naplóm!
Úgy
gondoltam a mai nap, tökéletesen megfelel arra, hogy elkezdjek írni. Egy
átlagos napnak indult, végül egy hihetetlenné vált. Az iskola lassú,
érthetetlen óráit végig ülni, sokszor megterhelő és fárasztó. Viszont, ma
valahogy mindenki életvidáman és gyerekesen viselkedett. Bár kicsit késett, de
leesett az első hó. Gyönyörű volt. Ahogyan az óriási hópelyhek beterítik az
eget, s földet, káprázatos. Éppen hógolyóztunk az osztálytársaimmal, amikor az
egyik hó gömb, nem oda érkezett, ahová én akartam. Egy ismeretlen srác
tarkójának csapódott… Iszonyatosan sajnáltam szegényt, mondjuk nagyon
nevetségesen festett. Anya mindig arra tanított, hogy segítsünk másokon, és legyünk
komolyak. Ebben az esetben, semelyikünk sem bizonyult az utóbbinak. Hangosan
felnevettek barátaim, én pedig visszafojtottan kuncogtam párat. Mikor
rádöbbentem, hogy az illető nem mozdul, elnémultam, és aggódva siettem felé.
Mire oda értem, a srác már guggolt, hátulról nem lehetett látni, ám én tisztán
és kivehetően, felfedeztem, hogy mi még visszakapjuk azt a hógolyót. Visszafelé
kezdtem rohanni, de mind hiába. Akkora találatot kapott a hátam, hogy
ijedtemben még meg is csúsztam. A többiek még mindig kacagva futottak az új
támadó elől, én pedig egyedül maradtam, vele.
-
-Jól vagy? –
nyújtotta kezét a fiú. Elfogadtam, meghajoltam, majd felnéztem, és egy
hihetetlenül szép ember állt előttem. Arcom egyre csak vöröslött az
idegességtől, pedig csak egy kacér fél mosollyal illetett.
-
-Igen,
köszönöm szépen. Sajnálom, hogy eltaláltalak, véletlen volt – hajoltam meg
ismét.
-
-Ne aggódj,
semmi bajom – nevetett fel aranyosan - de legközelebb ne én legyek a célpont –
dorgált meg.
-
-Igyekszem –
fixíroztam, a majd tíz centis hóba süppedt, csizmámat.
-
-Nekem
mennem kell, további jó mulatást! – emelte meg kalapját, s távozott.
Úgy
éreztem, enyém a világ. Dübörgő szívem, vöröslő arcom, és remegő kezeim
tudatták velem. Ő lesz az igazi. És tudod mit? Biztos vagyok benne! Nekem ő
kell. Mostanáig az ő szeme, ajka, bőre mozgott a fantáziámban. A kölni, amit
magára locsolt, kellemesen adta vissza saját bőrének illatát. Olyan sok mindent
rögzített az agyam, hogy már csak pislogni tudok, meg persze írni. Muszáj volt
mindezt leírnom, egy örök pillanat, amit soha nem akarok elfelejteni.
Tehát a nagyi első látásra belészeretett –
mosolyodtam el, gondolatomon – akkor biztosan a nagypapa volt az. De ha jól
emlékszem, ők az ötvenes évek elején kezdtek el ismerkedni…
Az első oldalon, ennek a dátumnak csak egy
bejegyzése volt. Nem folytatódott, csak pár napra rá.
1948.
január 1.
Kedves
Naplóm!
Ma
van Újév! A családom délelőtt ünnepelt, most késő este van. Azért nem írtam
eddig, mert nem történt semmi érdekes. Ellentétben, a ma hajnali időponttal…
Szilveszterkor
ugyancsak a barátaimmal voltam. Mivel idén lettem tizenhét éves, anya
megengedte, hogy egy picit szórakozzak a többiekkel. Heenim volt a buli
szervező, nála tartottuk az összejövetelünket. Én persze nem ittam, hiszen még
mindig nem vagyok nagykorú. Táncoltunk, beszélgettünk, ettünk, ittunk. Voltak, akik
bepróbálkoztak nálam, ám gyorsan elhessegettem őket, azzal a szöveggel, hogy „Már
választott a szívem”.
Minden
egyes éjjel, az ismeretlen hógolyóssal álmodtam, róla ábrándoztam. Mikor az óra elérte az este tizenegyet,
mindenki nekiállt készülődni. Kabátot és cipőt húztunk, végül kisétáltunk a Han
folyó partjára. Onnan lőttünk fel tűzijátékokat. Egy idő után kezdtem fázni,
így szóltam a többieknek, hogy hazafelé veszem az irányt. Óvatosan lépkedtem a
talajba fagyott hórétegen, míg egy hirtelen mozdulat miatt el nem csúsztam.
Furcsa mód nem éreztem fájdalmat, sőt még csak huppanást sem hallottam. Észbe
kaptam és, megfordítottam fejem. Erősen szorított, nehogy lecsússzak a
folyóparton. Gyönyörű keze engem tartott, és nem mást. Igen, ő volt az. Életem
szerelme. Ott állt előttem, és megint csak a segítségemre sietett.
-
-Minden
rendben? – szólított meg, szemeiben tiszta aggodalom csillogott.
-
-Igen,
köszön szépen… megint – haraptam el a mondandóm végét.
-
-Megint? –
csodálkozott, majd feleszmélt, és arcomból eltűrte pár izgága tincsemet – Már emlékszem!
Te vagy az, aki nyakon dobott a múltkor – vigyorodott el. Fehér fogsora
kivillant, és újból csak ámulatba ejtett szépsége.
-
-Igen –
hajtottam le megbánóan fejemet.
-
-Miért
járkálsz ilyen későn az utcán, egyedül? – vonta fel szemöldökét, és még mindig
tartotta oldalamat, és karomat.
-
-A
barátaimmal jöttem, de nagyon hideg van, és haza indultam
-
-El kellett
volna valakinek kísérnie, egy ilyen gyönyörű lánynak nem lenne szabad egyedül
mászkálnia – dorgált meg újból. Figyelmen kívül hagytam szidását, agyam,
testem, lelkem újra kábulatba esett. Hiszen azt mondta… Gyönyörű vagyok.
-
-Közel lakom,
és tudok magamra vigyázni – erősködtem.
-
-Ha te
mondod kislány – engedett el, majd fejbúbomat megsimogatta.
-
-Ne..nem
vagyok kislány! – mordultam fel, utálom, ha lekislányoznak. Olyan kényelmetlen
érzés volt.
-
-Rendben,
akkor hogyan hívhatom a hölgyet? – húzta félmosolyra száját.
-
-Kwon Cho
Hee vagyok – hajoltam meg- és az urat, hogy szólíthatom? – vigyorogtam, mert
egyszer az életben én is lehettem kacér.
-
-Byun
Baekhyun a szolgálatára – tette meg az illedelmesség alapját.
Byun
Baekhyun…Byun Baekhyun…Byun Baekhyun. Ezt a nevet soha nem akarom elfelejteni.
-
-Szóval Mr.
Baekhyun, mi járatban erre felé? – érdeklődtem.
-
-Azért nem
hinném, hogy ennyire öregnek látszom. Csupán a huszadik életévemet töltöm,
kishölgy
-
-Akkor hogy
szólítsam? Oppa? Netalántán használjam a Japán formalitást? – húztam az agyát.
-
-Tökéletesen
megelégszem, az egyszerű Baekhyunnal . Viszont Cho Hee, itt lenne az ideje
indulni. Elkezdett esni a hó – mutatott az utcalámpára, mely bevilágította
azokaz az útszakaszokat, amelyeken már korom sötét lenne.
-
-Hamarosan
jobban rá fog kezdeni, akkor meg tetőtől talpig vizesek leszünk – néztem rá
kétségbeesetten.
-
-Hazakísérlek,
ilyen esetekre találták fel az esernyőt, drága Chohee – villantotta meg újból,
gyönyörű fogsorát.
-
-Köszönöm
szépen – hálálkodtam.
Ahogyan
megjósoltam, a hó másodpercek alatt kezdett szakadni. Óriási pelyhei mindent
beborítottak, mint az első találkozásunkkor. Közvetlenül mellette sétáltam, egy
esernyő alatt ballagtunk. Olyan érzés volt, mintha minket az ég is egy párnak
teremtett volna. Büszke voltam magamra, hogy megtudhattam a nevét, bár ez
igazán nem rajtam múlott.
-
-Itt is
volnánk – állt meg a kapunk előtt.
-
-Hálás
vagyok, amiért nem egyedül kellett idáig jönnöm. Tényleg féltem volna, ilyen
sötétben egyedül haza jönni… - bágyadtam el.
-
-Ne nézz
ilyen szomorúan, majd legközelebb is elkísérlek, hogy soha többé ne keljen
félned – simított végig fejbúbomtól, nyakamig.
-
-Baekhyun –
leheltem a fagyos levegőbe.
-
-Mennem
kell, később találkozunk – intett, és már el is tűnt a hó függöny mögött.
Anyának
és a többieknek nem szóltam Baekhyunról, hiszen biztosan leszidnának. Ezért ez
lesz az én pici titkom. Byun Baekhyun életem egyetlen szerelme.
Mosolyogva olvastam végig az utolsó mondatot.
Bár a gondolat, hogy nem nagyapa volt a nagyi első szerelme, furcsa érzést
keltett. Mintha valami érdekes dologba ütöttem volna bele az orromat. A naplót gondosan elzártam, az egyik kulcsos
fiókomba, majd nekiálltam tanulni. Sok dolog várt rám, hiszen koreai egyetemre
akarok jelentkezni. Szerettem Párizst,
de sokkal jobban vágytam haza. Oda, ahová én tartozom.