- Megkaptam az öreg leveleit - dobtam legjobb barátom
asztalára a kupacot.
- Miért érzem azt, hogy valami böki a drága csőrödet? –
matatott továbbra is a roskadozó könyvespolcokon.
- Ha vennél egy pillantást a feladóra… - tettem karba
kezeimet, és durcásan szuggeráltam Luhant, hogy végre, teljes figyelmét nekem
szentelje.
- Jól van, jól van, csak adj egy percet – sóhajtott, majd
asztalához ülve, kinyitott pár könyvet a megfelelő oldalon. Ezek után, gondosan
könyvjelzőket helyezett el a lapok között.
- Még ma, ha lehet – morogtam.
- Már nézem is – nyúlt a levelekért – Kwon Cho Hee,
Franciaországból… Ki ez a nő? Talán a felesége? – tette fel az agyamban már
régen megfogalmazott kérdéseket.
- Passzolok – ültem
le, elkeseredésemben – Fogalmam sincsen, ki lehet. Nem akarok turkálni az
életében, nem fogom elolvasni ezeket a leveleket – böktem a kupac felé.
- És ha valami fontos mondanivalója van? Szereted a
történeteket, rendező vagy, nem? Itt az ideje keresni egy True Story-t! –
mosolygott bátorítóan barátom.
- Hát hogyne! Luhan, ez lenne az utolsó dolog az életben,
amit megtennék – kezdtem el masszírozni halántékomat.
- Miért? – tette fel a világ egyik legbonyolultabban
megválaszolható kérdését. Igaza volt, már régen egy forgatókönyvet kellett
volna összehoznom, ezekből a papirkákból, de mégsem tettem. Valami visszatartott, talán az igazság… Ha
valami olyat tudok meg, amit nem akartam, ha a levelek olyan titkokat őriznek,
amilyeneket nem tudnék elviselni. Féltem
a semmitől. Semleges pillantásokkal,
újra Luhanra néztem.
- Keresd meg az elsőt –talán mégis csak lesz belőle valami…
- Még mielőtt
elfutnál a levéllel, és egy sarokban kuporogva olvasnál, nem akarod végignézni
az idei jelentkezők listáját?
- Te vagy a tanár, és nem én. Különben is, miért egy
középiskolai oktató kezeli az egyetem felvételiét? – húztam fel a szemöldököm.
- Mert az alapszakosokat végül megkaptam, de már mondtam te
barom. Látom, mennyire figyelsz rám – forgatta meg szemeit, és nekem vágott egy
kisebb szivacsot.
- Jól van, na! Kiment a fejemből tanár-úr – gúnyolódtam- Van
valaki érdekes legalább? – vonszoltam magam az óriási íróasztalhoz, és
egyszerűen ráültem. Kezembe fogtam a jelentkezési lapokat, és lapozgatni
kezdtem. Addig pörgettem, amíg egy nagyon ismerős címen meg nem akadt a szemem.
75115 Ile-de-France, Paris
- Luhan,
szerintem engem kergetnek a Francia emberek – néztem nagy szemekkel barátomra,
aki csak értetlenül vizslatta tekintetemet. Átnyúltam a hosszú asztalon, és a
levelek tetejéről levettem a képeslapot.
A cím majdnem hajszálpontosan ugyan az volt. Csak egy szám volt
kifogásolható.
- Külföldről
csak ez a lány jön? – dobtam elé az „aktát”.
- Kin Jin Ah,
grafikus tanuló lesz, ha felvesszük…- olvasta fel az adatait- Anyja neve Kim
Haneul, az apa ki van húzva, valószínűleg elváltak. Áprilisban született, egy
napon velem, a párizsi Művészeti Szakközép Iskolában végzi a tanulmányait. Nem
hiszem, hogy bármi köze lenne Mr.Byun-hoz, vagy az elméleti feleségéhez… -
rakta vissza a pakli közé.
- Szóval
muszáj lesz elolvasnom azokat – sóhajtottam, majd lebiggyesztett ajkakkal, újra
a kényelmesnek tűnő, fekete ülőalkalmatosságban kötöttem ki.
- Itt van a
legkorábbi, kezd el olvasni, ha meg érdekel a többi, akkor nyugodtan olvasd el
őket. Most már senki nem tiltja meg neked – veregette meg vállamat, majd
kibattyogott az irodájából.
Bizonytalanul kezdtem kibontani a borítékot, a végén már
olyan lassúsággal pepecseltem vele, hogy egy lajhár is megirigyelné azt a
tempót.
- Nézzük, ki
volt ez a nő – motyogtam magam elé. Ám mielőtt bármit is elolvashattam volna,
egy része a „történetnek” kiesett.
Lehajolva vettem észre, hogy ezt egy másik ember írta.
Drága Cho Hee!
Mélységesen sajnálom, hogy soha nem válaszoltam leveleidre.
Nem szerettem volna, ha az életed rám pazarlod, hiszen mind tudtuk, te már soha
nem jössz vissza hozzám. Szüleink ellenezték az egész kapcsolatunkat, miért is
szálltunk volna velük szembe? Megszakítottam veled a kapcsolatomat, de a mai
napig nálad jobban senkit nem szerettem...
Nem akartam tovább olvasni, nem akartam tudni mi történt. Ez
olyan mintha egy könyvet hátulról kezdenék el olvasni. Bár így legalább tudom, az öreg soha, egyszer
sem válaszolt a hölgyemény leveleire.
Bűntudatot kezdtem érezni, nem az én dolgom volt, de úgy
véltem tartozom annak a lánynak, aki most már valószínűleg egy öregasszony,
annyival, hogy tájékoztatom Mr. Byun Baekhyun elhunyt.
A gondolatra újra elöntött a bánat. Mindegy mennyire volt
bezárkózott, boldogtalan én szerettem azt az embert. Apám helyett apám volt…
Könnyes szemekkel vettem elő egy új borítékot, és egy hozzá illő levélpapírt.
Majd írni kezdtem.
Tisztelt Kwon Cho Hee!
Mr. Byun Baekhyun unokája vagyok. Kötelességemnek éreztem,
hogy írjak önnek.
A nagyapám egy hónapja elhunyt. Őszinte részvétem. Nem tudom
milyen kapcsolatban álltak, de véleményem szerint nagyon fontos ember volt ön a
nagyapám számára.
Amennyiben a kézírásait vissza óhajtja kapni, postázom
önnek.
Tisztelettel: Oh Sehun
- Gratulálok
Sehun! Egy értelmes sorod is alig volt ebben a szövegben… - morgolódtam – De
legalább tájékoztatást kap
Sietősen írtam rá a borítékra a régi párizsi címet, majd a
sajátomat. Izgultam, nem tudhattam még
él-e a nő, vagy ha netalántán elköltözött, akkor soha nem fogja megkapni
írásomat. Végül leragasztottam a kis papírdarabot, majd a postára igyekeztem.
Szerencsére épp elég időm volt feladni, hiszen az egyetemi órák nem várnak.
***
***
Napok teltek el, sőt hetek. Ezért azzal a hittel, hogy már senkinek nem kellenek a levelek, elővettem az utolsót.
- Kit érdekel, ha
hátulról kezdem? – azzal fel is téptem a borítékot.
Kedves Baekhyun!
Ma lesz az esküvőm napja. Újra kezdés gyanánt írom az utolsó
sorokat. Nem szeretnék fájdalmat okozni Jonginnak azzal, hogy még mindig utánad
sóvárgok.
Tudom, te már nem szeretsz, lehet, már fel sem bontod az
üzeneteimet. Fáj a szívem, hiszen te voltál az első szerelmem, és mégis
elváltunk egymástól. Azt hittem örökre együtt leszünk, hittem benned és
magamban.
Sajnálom, hogy így kell elválnunk egymástól.
Szeretlek!
- Jó kis szerelmi
story – amint meghallottam barátom hangját a fülem mellett ugrottam egyet.
- Megijesztettél te
barom! – bokszoltam bele vállába.
- Csak meglátogatom
az egyik segédemet – vigyorodott el gonoszul.
- Nee! Pont én lettem
a kis segéd? Miért? Vannak nálam jobbak is. Körülbelül ezer diák van itt rajtam
kívül – hisztiztem.
- Azért, mert kevesen
lesznek. Csak pár diákot vettünk fel, és nem is azokra a szakokra, amelyekre
jelentkeztek- húzta száját.
- Gratulálok!
–tapsoltam kettőt.
Hihetetlen volt, hogy egy gyerek jelentkezik az általa
szeretett szakmára, erre egy teljesen mást kell elkezdenie.
- Amúgy – húzta
megint óriási mosolyra száját- jött a postád.
- Ugye nem? – nagyon
gyorsan kezdett verni a szívem, olyan látvány lehettem, mint egy kis iskolás,
akit megpuszilt élete nagy szerelme.
- De, itt van a
levél, egyenesen Franciaországból – nyújtotta át a boríték nélküli lapot.
- Te felbontottad? –
ripakodtam rá.
- Nyugi nem olvastam
el. Csak a feladó felkeltette a figyelmemet – nevetett fel, majd hátra fordult,
és indulni készült.
- Most komolyan csak
úgy elviszed a borítékot? – hitetlenkedtem.
- Egy apró
meglepetés, ne aggódj – ezek utána egy kacsintás kíséretében eltűnt.
- Még, hogy
meglepetés – sziszegtem.
